„Minden nő képes elérni, hogy Te kérj bocsánatot, még akkor is, ha ő hibázott.” Nem tudom ki találta ki ezt a baromságot, de nem így van! Mi is érző emberi lények vagyunk, ki a faszom tiltotta be, hogy mi akár egyetlen egyszer is bocsánatot kérjünk?! Esetleg, ha megcsaljuk a párunkat és épp rajta kap minket, feltétlenül neki kell bocsánatot kérnie, amiért hamarabb ért haza és nem a megszokott időpontban?! Hát kapja be az egész idézetes baromság. Mindegyik ellent mond a másiknak. Hogyan lehetséges önzetlenül élni? Sehogy!

Bántottál meg valaha valakit? Nem? Érdekes… Talán igen, csak nem adta a tudtodra vagy nem voltál hajlandó észrevenni.
Annyi köpést kaptam a szemem közé, hogy egy csomó okom lenne nem megbízni a másikban. Nem mintha én nem bántottam volna meg az embereket, ugyanúgy én is hibás vagy. De nem tagadom!

Én is hazudok, úgy, mint TI! Megbántok másokat, úgy, mint TI! Csak én tudom hol a határ. Képes vagyok megbánni minden egyes hibámat, még azt is, amire nem emlékszem, ami évekkel ezelőtt történt, vagy ami meg se történt, mégis bocsánatot kérek és nem azért hullatom a könnyeimet, hogy sajnálatból elfogadják a bocsánatkérésem, hanem mert nem akarok elveszteni senkit!

Nagyon is tudom, milyen egyedül maradni, hisz három éve ugyanaz a menete. Az egy dolog, hogy nem volt egy normális vagy nem normális kapcsolatom sem, de inkább maradok egyedül, minthogy a lehető legmagasabbról taszítsanak majd a földbe. Nekem ez nem hiányzik… Én nem játszadozok. Nem úgy neveltek!

Merj szembenézni a saját tükörképeddel! Ez az első lépés a talpra álláshoz. Harc, amit meg kell vívnod a menekülések helyett. Egy napon pedig nemcsak sajátodéba, de mások szemébe is büszkén nézel majd. /Csernus Imre/  

Ez érdekes… Gondoltam rendet rakok a gépemen, ha már annyira egyedül éreztem magam (és valóban, még anya se jött be hozzám tv-t nézni), hogy ráakadtam a régi írásaimra. Felidéződött pár kellemetlen emlék, de… el is felejtettem, mennyire megkönnyebbültem mindig, hogy ha bár elmondani nem tudtam senkinek a problémáimat, de kiírtam őket… egy apró történetbe foglalva. 

2010. 12.24. (Ez bizony karácsony… .__.)

Forced Holiday Cheer

Egy apró fájdalom kúszott az arcomra. A szemeimet összeszorítva tapasztottam a kezem az ütés helyére, de máris éreztem a vér sós ízét. Nem értek semmit… egy pillanat volt, ami összetörte a bennem kialakult tökéletes képet és egy pillanat veszett el az életemből, azzal, hogy Vele találkoztam. Még ha éreztem is az alkohol tömény illatát, amitől legszívesebben öklendeztem volna, tudtam, hogy ez nem Ő… csak valami irányítja belül. 

Amint megragadta a két vállam, mintha víz alól bukkantam volna fel. Levegőért kapkodva meredtem a ködös szemeibe, sírni is elfelejtettem, pedig lett volna rá okom. Megütött egy férfi… Megnyaltam az ajkaimat, mire a patkó alakú piercing átcsúszott a szám sarkához. Ráharaptam a szárra, mintha óvni akarnám a következő ütéstől.
A két kar erősen megrázott, mire elvesztve az egyensúlyom és a ritmust a rázások kialakulásakor, fejem ide-oda bicsaklott, míg végül be nem vágtam a hátam mögötti falba. Még csukott szemeim mögött is csillagokat láttam.

- Mi bajod…? – amint kinyitottam a szám eltorzultan ejtettem ki a szavakat, a zokogást visszanyelve. Nagyon is tudtam mi baja, pedig idegeskedésre igazán nem lehet oka. De végül is… ő is férfiből van, így meg kellett volna jegyeznem, hogy semmiképp ne beszélgessek más fiúval, még ha történetesen az unokabátyám is az. Én pedig nőből vagyok, így bármikor feljebb húzhatnám az orrom, ha flörtölésen kapom az évfolyamtársaimmal, esetleg benyúl egy-két szerencsétlen lábai közé.
Rántottam magamon egyet, mire olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy azonnal megdermedtem. Levegőt venni is elfelejtettem. Soha nem képzelném el róla, hogy bántana, de az előbbi ütés után én már semmiben sem hiszek. A folyosó ahová hurcolt elég elhagyatott volt, legalábbis annak látszott. Erősen gondolkodtam azon, hogy térdemet pontosan becélozva az ágyékához a kijárat felé szaladok, de hamar elvetettem, mikor keze finoman a nyakamra siklott. Halálfélelmem támadt!

- Milyen… kecses… - tompán hallottam visszhangozni a szavait. Nem mertem hinni a füleimnek, mivel a két szó azonnal az ellenkezőjére váltott. „Milyen… ocsmány…”
Valamiért… bekúszott az agyamba, hogy el is vághatná a torkom. A körmei voltak épp olyan hosszúak, hogy simán kikaparja a húst a nyakamról és kirántsa az ütőerem. Hogy ismerhettem félre? Hogy ismerhettem félre saját magam?

Meg akartam nyalni az ajkaimat, mivel a gondolatra egyből kiszáradt a szám, de megtorpantam a mozdulat közben, mikor mutató ujjával benyomta egyre szaporábban ugráló ütőerem. Nyelni már kevésbé tudtam…

Hirtelen hallottam, hogy a mellettünk lévő folyosón kinyílt az ajtó; a hideg elemi erővel csapott le rám és kikandikáló vesémre, ez pedig felébresztett annyira, hogy mégis juttassak nyálat a torkomra.

- Miért csinálod ezt? – A hangom mély volt; természetfeletti dühöt éreztem a testemben lappangani, de valamiért nem voltam képen szabadjára engedni. Túlontúl szerettem… 
Ajkai halvány mosolyra húzódtak, mikor látta döbbent tekintetem; éreztem, ahogy másik keze erősen a hajamba markol a tarkómnál.
Sikerült olyan mélyre süllyednem, hogy esetleg meg akar… Még gondolatban is csak a legelrejtettebb tudatomon ismételtem meg a szót. Viszont a durva mozdulatok több okot adtak arra, hogy végre kinyissam a szám és kiáltsak egyet. Egyetlen egy kiáltás, egy szó. Mégsem volt hozzá elég erőm. Normális esetben azonnal cselekednék, de sajnos többször is átgondoltam, mégis ki áll előttem.
A testét hozzám passzírozta; az ujjai pedig olyan hirtelen szorultak a torkomra, hogy be kellett csuknom a szemem. Nem akartam látni az arcát, sem azt, hogy élveteg vigyorral azt csinálhat, amit csak akar. Utálom ezt… Sajnos rá kellett jönnöm, hogy volt annyira magánál, mivel nem húzta el a szavakat. Hangjától ugyanúgy kirázott a hideg és megugrott a hasam, mint máskor. Attól a hangtól, amit úgy szerettem… Amivel keltett reggelente.

- Túl sokra tartod magad.

Ez nem igaz! Ezt az egyet nem mondhatja! Nem járkálok úgy, mint akinek vasrúd van rácsatolva a csípőjére, nem szeretem a kivágott felsőket, utálom felfogni a hajam és mutogatni a nyakam, gyűlölöm sminkelni magam, mert azzal csak másokat csapok be. Inkább maradok a háttérben és gondolkodom az életemen; hogy mi történt eddig, mit tervezek, és mégis hogyan érjem el. Egyetlen bűnöm az, hogy félek az emberektől; közel engedni magamhoz, hagyni magam becsapni. Hogy volt merszem piercinget szúratni a számba és befesteni a hajam. Nem lennék képes tovább menni.
Még az Ő kedvéért sem változtam meg…

Imádtam őt. A szokásait, még ha sok rossz is van köztük. Ahogy beszél, viccelődik és igyekszik megfelelni másoknak… kordában tartani saját magát, ha alkoholhoz nyúl. Imádtam az ujjait, amikkel beletúrt a hajamba, cirógatta az ajkaimat, a nyakamat… amit most úgy szorított, hogy forgott velem a világ. Ez lehetetlen…

Sokszor egy élet is kevés, hogy megismerjünk valakit…

Inkább maradtam volna egyedül. Szabadon… Gond nélküli életben.

Miért gondolják azt, hogy ha kicsit is közelíteni szeretnék valakihez, egyből arra kell gondolni: „Ez a lány akar valamit tőlem!”

De ha ők közelítenek, nekem meg se forduljon a fejemben, aztán már kapkodhatok is az események után:

Valakit megbántok, féltékennyé teszek akaratomon kívül. Aztán én leszek a szar.

Kezdem megszeretni életem ezen vonalát. :D


De utálom a sokszínűeket… Beletörne a lelked is, ha egy kicsit őszinte lennél.  Nem baj… Miyavi sosem hagyott el és nem is fog! ^^

Ahahahaawhh. :_D